Amazonian

Talán már nektek is feltűnt, hogy egyre korábban kezdődik a karácsony. Legalább is ha a kirakatokat nézzük. A kereskedők számára nyilván még ennél is hamarabb kezdődik a karácsony, hiszen nekik meg fel is kell készülni minderre. Ennek megfelelően November első hetében már az Amazonban is érezhető volt, hogy egyre nagyobb a pörgés.

Annyit jöttünk-mentünk, mint Orbán Viktor az országjáró road show-in a választások hajrájában. Természetesen nekünk stowereknek, illetve mindenkinek, aki az inbound szakaszban dolgozott (receive és stow) még hamarabb kezdődött a szezon, hiszen a mi dolgunk volt, hogy a raktárt feltöltve előkészítsük a terepet a később érkező rohamra, ami aztán az outbound szakaszt (pickerek és csomagolók) fogja csúcsra pörgetni. Az Amazonban tudják jól, hogy milyen fontos a belső kommunikáció, elég profin is csinálják. Ennek egyik remek példája az úgynevezett All hand meeting, amit kb. 3-4 havonta, általában valamilyen fontosabb változás előtt tartanak. Az All hand meeting lényege, hogy kiáll az Amazon swansea-i főnöke a melósok elé és lenyom nekik egy jó kis prezit arról, hogy mi várható a következő időszakban. Az All hand meetingekről egy későbbi postban részletesen is beszámolok.

Túlóra megfizetve

Szóval az All hand meetinggel hivatalosan elrajtoltatták a karácsonyi felkészülő szakaszt. Elmondták, hogy szívni fogunk, mint a torkos borz, de ők igyekeznek azért fenntartani a jó hangulatot és folyamatosan apró gesztusokkal, meglepetésekkel megőrizni a motiváltságunkat. Ezekről szintén írok majd bővebben a későbbiekben. Aztán az egyik reggeli briefre jött is egy olyan fejes féle, hogy közölje: elrendelték a kötelező túlórát, mostantól heti plusz egy napot, azaz plusz tíz órát (összesen heti 50 órát) kell dolgoznunk, de ennek csak örüljünk, mert azt a plusz tíz órát másfélszeres óradíjjal fizetik. (ezt az előző postban a payslipen láthattátok is) Én mondjuk örültem is, mert szeretem, ha pörgés van, de úgy láttam, hogy a helyieknek úgy kellett ez, mint a mókusnak az erdőtűz. Azt figyeltem meg, hogy amikor rossz hírt kellett közölni a melósokkal, akkor azt nem bízták Waynere, hanem mindig küldtek valami manager féle arcot, aki a rossz hír bejelentése után olyan gyorsan eltűnt a terepről, ahogy csak bírt. Így amikor ez a manager arc megint feltűnt egyik reggel, már tudtam, hogy újabb rossz hír következik. Nem is tévedtem, mert ekkor jelentette be, hogy a kötelező túlórát 10-ről 15 órára növelik, de legalább a plusz 5 órát már dupla óradíjjal fizetik. Hát mit mondjak, ezt az intézkedést nem fogadták kitörő lelkesedéssel a kollégák. Hogy finoman fogalmazzak.

Pipogyaság vagy korrektség?

Őszintén szólva először az jutott eszembe, hogy ez a Wayne milyen beszari egy alak, hogy nem meri ő megmondani, de aztán rájöttem, hogy ez a módszer egyrészről végtelenül korrekt Wayne-nel szemben és abszolút szimpatikus a vezetőkre nézve. Hiszen Wayne csak munkairányító, nem ő hozza ezeket a döntéseket, miért neki kellene az arcát odatenni melléjük. Másrészt tudják jól, hogy Wayne irányítja a napi munkát operatív szinten, közülünk való, nem tenne jót a melósokkal való viszonyának, ha minden szar személyesen tőle ömlene a fejünkre. Az is elég szimpatikus volt, hogy ez a manager - Carl - arccal vállalta, hogy kommunikálja a népszerűtlen döntéseket. Az egész folyamat - ahogy Wayne-t megkímélték, ahogy a srác odaállt elénk rosszhír hozóként - annyira európai volt, és annyira különbözött attól, amit én itthon tapasztaltam. 

Black Friday

Mindez az úgynevezett Black Friday-re való felkészülés idejében történt. A Black Friday alapvetően az amerikai "kultúra" terméke, ez a nap nem hivatalosan a karácsonyi bevásárlószezon kezdete. Mindig a Hálaadás (azaz november negyedik csütörtöke) után következik. A kereskedők hatalmas - 50, vagy akár 70%-os - kedvezményekkel igyekeznek kezdőlökést adni a vásárlási hisztériának. Már Európában is egyre elterjedtebb, Nagy Britániában pedig már teljes mértékben bevett szokás, de Magyarországon is láttam már erre gyenge próbálkozásokat. A várt hatás nem is marad el, az emberek tényleg ész nélkül kezdenek el vásárolni, megrohamozzák a boltokat és elárasztják a webshopokat. Nem véletlen, hogy az Amazon tiltja a saját dolgozóinak, hogy a Black Friday-en megrendelést adjanak fel az Amazon oldalán, hiszen még az a terhelés is számít. 

A rutin meg az évek

Az mindenesetre látszott, hogy nem ez az első karácsony, amit itt a swansea-i Amazonnál végigcsináltak. Nagyon szervezett és tervezett volt minden. A dolgozók létszámát fokozatosan felduzzasztották, az új dolgozók beállításával pedig lehetőségük volt arra, hogy kicsit átrendezzék a sorokat. Ez azt jelentette, hogy az újakat nagy tömegben betolták a kulimunkára, amihez túl nagy tudás meg tapasztalat nem kell, meg úgyis jó sokan voltunk, így a régieket tovább lehetett képezni consolidálásra, targoncára vagy drop zone controllernek. Ennek ellenére irtó nagy káosz volt a drop zone-ban. Egy csomó kisebb nagyobb baleset is volt, úgyhogy ebben az időszakban különösen agresszíven nyomták a safty témakört. A sok stower ott tolongott, hogy mielőbb elcsípjen valami zsíros falatot (értsd valami olyan árut, amit gyorsan és nagy mennyiségben el lehet pakolni), hiszen így a productivity mutatót meg lehetett tolni. A Lego például tökéletes volt ebből a szempontból: egy raklapon 80-90 darab is volt belőle, ha semmi nem jött közbe 10-15 perc alatt végeztél vele, miközben a target 45 darab volt óránként, így aztán nem volt gond, ha utána meg olyan raklapot fogtál ki, amin 5-6 nagyméretű áru volt és fél órát kerestél neki helyet.

Esélytelenek

Engem szeptemberben vettek fel (szeptember 9-én kezdtem el dolgozni), ami még a nyugisabb időszak volt, így rendes kiképzést tudtam kapni és volt időm gyakorolni, de az október végén, november elején felvettek csak egy gyors oktatást kaptak, aztán máris bekerültek a mély vízbe, a karácsonyi őrület kellős közepébe. Na ők tényleg meg voltak kavarodva, mint a vasorrú bába a mágneses viharban. Nem is csoda, hogy a legnagyobb arányban tőlük küldtek el embereket. Persze nem a karácsonyi rohamban, hanem utána, de akkor rögtön. Februárra pedig már egyikük sem dolgozott az Amazonban. Én minden estre nagyon szerettem ezt az időszakot, imádtam a nagy nyüzsgést, pörgést. Az Amazon pedig tényleg eléggé odatette magát, hogy a melósok jól érezzék magukat. De erről majd a következő postban.

 Ez itt Paul. Vagy legalább is ahogy megláttam ezt a képet, Paul jutott eszembe. És hogy kicsoda Paul? Ő az egyik Amazonba kihelyezett Assist Recruitment képviselő, és a legjobb arc is köztük. Először is tényleg egy nagy mackó a pali, vidám, fiatalos arccal, kék szemekkel. Másrészt mindig nagyon kedves, laza, vidám és segítőkész, nagyon barátságos, előzékeny és udvarias. Akárhányszor összefutottunk, mindig messziről integetve, vigyorogva üdvözölt. Az angol munkakultúrában amúgy is teljesen ismeretlen dolog, hogy egy főnök üvöltözzön a beosztottal vagy más módon próbálja vele éreztetni vélt felsőbbrendűségét. Mondjuk Paul nem is a főnököm. Illetve valamelyest mégis csak. Na de akkor hogy is van ez? Ahogy említettem korábban az olyan nagy cégek, mint az Amazon, úgy oldják meg a munkaerőigényre vonatkozó ingadozást, hogy a minimális állandó (permanent) munkaerőállomány mellett ideiglenes - azaz temporary - munkásokat is felvesznek. De persze nem közvetlenül, hiszen egy állandó Amazon alkalmazottnak már több joga van, sokkal nehezebb elküldeni is. Nem véletlen, hogy minden temporary erre törekszik, bejutni a permanent - azaz állandó - állományba ugyanis iszonyú nagy dolog, ahogy Zsolti mondta: Ha állandó leszel, bent vagy az Olimpián. Szóval az ideiglenes munkaerőt az Amazon toborzócégeken keresztül bérli (mint amilyen az Assist Recruitment, Abacus Recruitment vagy a Transline), így bármikor felvehet plusz munkaerőt és persze bármikor - értsd szó szerint bármelyik pillanatban azonnali hatállyal - el is küldheti azt. Későbbi postban lesz még arról szó, hogy a temporary-k elküldése mennyire embertelen módon történik.

Tehát hivatalosan én is az Assist Recruitment alkalmazásában álltam, akik bérbeadtak az Amazonnak. Természetesen az Assist úgy vett fel engem, hogy kifejezetten az Amazonnak szántak, és egyébként rájuk semmilyen kötelesség vagy felelősség nem hárult arra az esetre, ha az Amazon elküldene. Ezt nyilván szerződéssel, nyilatkozatokkal jogilag tökéletesen körülbástyázták. Ez a bérrabszolgaság modernkori megfelelője, embereket úgy adtak-vedtek, hogy azoknak a lehető legkevesebb joguk legyen, mindezt persze abszolút törvényesen és természetesen nagyon előzékenyen és kedvesen. Ebből a helyzetből következett, hogy bár a munkáltatóm hivatalosan az Assist volt, minden -  a munkával kapcsolatos - utasítást Amazon alkalmazottaktól kaptam. Például a szabadságigényemet is Paulnál kellett bejelenteni, de minden Holiday Request-re az Amazon mondta ki a végső szót, miután Paul ellenőrizte, hogy van-e annyi szabadnapom "felhalmozva", amennyit kértem. A szabadnapok ugyanis nem jártak csak úgy a temporary-knek, azokért meg kellett dolgozni: minden ledolgozott 10 órának a 12,7%-a bekerült a szabadság-depómba, ahonnan legalább félnapos részletekbe ki lehetett igényelni. Azaz durván két heti (8 napi) munkával tudtam gyűjteni egy szabinapot. A szabadságév pedig április 1-jétől március 31-ig tartott, tehát azokat a napokat, amiket március 31-ig nem vette ki valaki (mondjuk mert az Amazon nem engedte el), elbukta. A fizetést is az Assisttól kaptam, szigorúan bankszámlára utalva, a Payslippet pedig e-mailben, szintén az Assisttól. (lásd itt lent)

Akit elküldték, természetesen azzal is az Assistosok közölték a rossz hírt, és ami a legfurcsább - egyben egy oltári nagy hülyeség is - az volt, hogy a weekly feedback-eket, azaz a korábban bemutatott productivity és quality mutatókra vonatkozó heti visszajelzéseket is az Assist egyik site rep-jétől kaptam. Ez azért volt teljesen értelmetlen, mert nekik természetesen fogalmuk sem volt a munkánkról, így aztán a visszajelzéseket megbeszélni, netán vitatni egyáltalán nem volt mód, azaz gyakorlatilag postásként funkcionáltak. Paul is csak pislogott és vonogatta a vállát, amikor egyszer egy konkrét ügy kapcsán megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy egyszerűen lehetetlen olyan hibát elkövetni, amit szerintük elkövettem, mert a számítógép nem is engedné. 

Ha viszont arról volt szó, hogy milyen munkát végezzek aznap, milyen trainingre menjek, kivel dolgozzak, hol dolgozzak, stb., akkor valamelyik amazonos vezető - legtöbbször Wayne - mondta meg a tutit. Na akkor most ki is a főnököm?

Paullal egyébként nagyon gyorsan kifejezetten jóba lettünk, mivel hamar rájöttek, hogy velem semmi gondjuk nem lesz. Soha nem volt hiányzási gondom, egyszer sem voltam beteg, nagyon ritkán csináltam hibát és folyamatosan 100% fölött (legtöbbször 150% fölött) volt a producitivitym, néha 200% fölött is. Ezek a feedback-ek egyébként úgy történtek, hogy Paul megnézte a számítógépen, hogy az óriási raktárnak melyik részén dolgozom éppen, felmarkolta a papírt és nekiállt kergetni a sorok között. Kérdezősködött, hogy ki látott engem, merre lehetek és megpróbált becserkészni. Ez nem is volt egyszerű feladat, hiszen ahogy említettem a sorok közül nem nagyon lehetett kilátni, ráadásul a sorok elég hosszúak voltak, tehát, ha egyikbe bement, akkor jó sokára tudott belőle kikeveredni. Aztán meg mi is jöttünk össze vissza a raktárban, tehát hiába nézte ki a számítógépen, hogy éppen a "C" részben vagyok, mire odaért, lehet, hogy én már a raktár másik végében voltam az "A"-ban. Amikor végül megtalált, ledarálta azt a 4-5 számot, ami fontos volt, nem győzte halmozni a szuperlatívuszokat, csak úgy röpködtek a fantastic, awesome, brilliant, massiv, unbelievable - sőt unfuckingbelievable - jelzők. Végül hátbaveregetett, hogy keep up the fantastic work és távozott, hogy elkapja a következő melósát.

Paulnak is voltak persze húzásai, de azok soha nem rosszindulaton alapultak, inkább figyelmetlenségen. Történt például egyszer, hogy az egyik munkanapomon a bristoli reptérre kellett mennem a magyarországi látogatásról éppen visszatérő családom elé. Annak rendje és módja szerint meg is kértem a szabadságot erre az egy napra az adott nap előtt négy héttel. Az volt a gyakorlat, hogy amennyiben az Amazon elutasította a szabadságigényt, akkor arról szóltak a site repek, de jóváhagyott igény esetén nem szokott semmilyen visszajelzés érkezni. Teltek-múltak a napok, hetek, és nem jött válasz, ezért én úgy vettem, hogy rendben van a szabim. 2 nappal előtte aztán gondoltam, biztos ami biztos, mégis csak megkérdezem, hogy minden okés-e. Paul mosolygósan közölte, hogy ő nem látja a naptárban, hogy én szabin lennék aznap, majd hosszas keresgélés után megállapította, hogy az igénylőlapomat sem találja. Ekkor már kezdtem kicsit pipa lenni, hiszen a lapot nyilvánvalóan kitöltöttem, bizonyára ő kavarta el a lapot valahová, de megegyeztünk, hogy kitöltök egy új lapot és ő gyorsan végignyomja a rendszeren. Ebédszünetben aztán meg is talált, hogy közölje a jó hírt: az Amazon elutasította a szabadságigényemet, mondván, aznapra sok meló várható. Na ekkor csak néztem, mint hal a szatyorban, hogy akkor most WTF. Ekkor én már abba is belementem volna, hogy csak fél napra engedjenek el, hiszen a gép úgyis csak délután érkezik, mire Paul megígérte, hogy megpróbál valamit intézni, de azért sok jóval nem biztatott. A srácok azt javasolták beszéljek az Amazonos munkairányítóval, de ő meg azt mondta, hogy ha munkamennyiségre hivatkozva utasítottak el, akkor nincs mit tenni. A legjobb, amit tehetek: menjek haza délben és fogadjam el a fél büntetőpontot. Ezt nem akartam, mert akinek büntetőpontja van, azt jó eséllyel a következő rostálásnál elküldik. Na és ekkor megérkezett Paul, hogy most már tényleg jó hírt közöljön velem, sikerült neki kisírni számomra egy félnapos normál szabit.

Összefoglalva: miután Paul elkeverte a papírom és így elmulasztotta beadni az igényt az Amazonnak, lelkiismeretfurdalástól hajtva a szokványostól eltérő módon és úton helyrehozta a hibáját, amire egyébként senki és semmi nem kényszerítette. Hát ilyen pali ez a Paul.

Eltelt végre a három hét, és eljött az idő, amikor megváltozik a műszakbeosztás. Nagyon vártam ezt, hiszen különben a délelőttös hetem jött volna, amikor reggel 5.30-ra kellene járnunk, ami azt jelenti, hogy 4.30-kor kell felkelnem. Na ehhez meg annyi kedvem volt, mint Simon Gábornak egy vagyonosodási vizsgálathoz.

Ahogy mondtam korábban, az új műszakbeosztást még az assist recruitmentes srácoktól megkaptam a felvételi procedúra végén, így a váltás teljesen zökkenőmentesen, külön írásbeli értesítés nélkül megtörtént. Persze előtte héten szóban figyelmeztettek mindenkit, hogy a következő héttől már az új rend lép érvénybe.

Az új műszakbeosztás szerint egy héten csak négy napot dolgozunk, viszont naponta tíz órát, így ki is jön a szokásos heti negyven óra. Az új műszakbeosztás az Amazon szempontjából azt jelentette, hogy onnantól 7/24-ben működött, azaz éjjel-nappal, a hét minden napján. Három nappalos és az azokkal párban lévő éjszakás műszakokkal oldották ezt meg. Az első műszak vasárnaptól szerdáig dolgozott, a második szerdától szombatig, a harmadik pedig hétfő-kedden és csütörtök-pénteken. Ez nekünk melósoknak is jó volt, mert így három szabadnapunk, azaz day-off -unk volt, amibe hétköznapok és hétvégi napok is beleestek. Ugyan így nyolc helyett tíz órát kellett egy nap dolgozni, de ha már bent voltam és a napot úgyis elvitte a munka, teljesen mindegy volt, hogy nyolc vagy tíz órán keresztül nyomom a gombot. A legjobb műszak persze a középen lukas, ezért a fantáziadús nevű donught shift (azaz fánk műszak) volt, de az elsőre látszott, hogy oda a csókosok kerülhettek csak be.

Én a szerda-szombatos műszakba kerültem, ami nekem tökéletes volt. Az Amazon pedig így elérte, hogy minden hétköznapi napon egyszerre két műszak volt bent, hétvégén - amikor amúgy sem volt akkora pörgés - meg csak egy. A nappalos műszak 7.45-kor kezdődött és 18.15-kor volt vége, amit aztán az első két hét tapasztalatai alapján 15 perccel előrébb csúsztattak (azaz 7.30-tól 18.00-ig), de csak az inbound-ban dolgozók - azaz a receiverek és a stowerek - számára. Ennek két oka volt, egyrészt így reggel nem egyszerre ömlött be az összes melós, másrészt így az inboundosok előkészítették a terepet (feltöltötték a készleteket) az outbondosok (azaz pickerek és csomagolók) számára.

Aztán persze ahogy beindult a karácsonyi hajtás elrendelték a kötelező túlórát, ami első körben plusz egy napot (azaz plusz 10 órát) jelentett hetente. Ez azt jelentette, hogy abban a négy hétben kedden is kellett dolgozni, viszont ezt a plusz 10 órát másfélszeres órabérrel fizették. Amikor pedig végleg elszabadult a pokol a karácsonyi hajrában, akkor újabb plusz 5 kötelező túlórát rendeltek el, amit viszont dupla óradíjjal fizettek. Nagy kasza volt. A plusz öt órát úgy oldották meg, hogy az öt munkanapunkon egy órával többet, azaz tizenegy órát dolgoztunk. Háromnegyed órával hamarabb mentünk be (6.45-re), és negyed órával később végeztünk (18.15-kor).

Elég nehéz volt ez a négy hét, az ötödik napon már mindig ki voltunk készülve, mint a magyar foci válogatott a magyar-román tizedik percében, szombat reggelente már úgy mentem be dolgozni, mint Szíjjártó Péter az ATV-be, Kálmán Olgához. A tíz (illetve tizenegy) órát szerencsére nem kellett egyben ledolgozni, közben voltak szünetek, amikor kimehettünk az FC-ből enni, internetezni, aki akart, cigizni. Délelőtt és délután is egy-egy tizenötperces, ebédidőben pedig egy félórás. A tizenötperceseket kifizette az Amazon, a félórás ebédszünetet viszont sajnos nem. Ez úgy nézett ki, hogy a tizenötperces szünetekre nem kellett kiblokkolnunk, a félórásra viszont igen, és persze erre a blokkolásra ugyanaz igaz volt, mint a reggelire és az estire: másodpercre pontosnak kellett lenni.

Szóval elkezdődött az új műszakbeosztás, ami számomra azt is jelentette, hogy a srácokkal - akiket az új shift első napján magam körül láttam - fogok a következő hónapokban együtt melózni. Később beszámolók majd róluk, mert egészen érdekes arcok voltak.

Unalmas melóból nincs tehát hiány az Amazonban, de ahogy említette, van ott olyan végtelenül egyszerű munka is, amit egy közepesen szarul idomított csimpánz vagy bármelyik VV "hős" is el tudna végezni. Ez a csomagolás. Hogy ezt honnan tudom? Természetesen onnan, hogy ezt a melót is kitanultam és egy teljes napig csináltam is.

Ez a nap is úgy indult, mint a többi. A reggeli eligazításhoz szépen összegyűltek a melósok akkora lelkesedéssel, ahogy egy magyar közmunkás a gereblyét kezeli. Wayne gyorsan lepörgette a safty tipp - quality tipp kombót, aztán elővett egy listát és kérte, hogy akinek a nevét olvassa, álljon félre. Na ez volt az a pillanat, amikor beszartam. Máris jönnek a kirúgások? Alig három hete dolgoztunk, szóval ne már. Szépen sorban jöttek a nevek. Amikor az enyém is elhangzott, akkor már tényleg keresztet vetettem erre a melóra. Azért az furcsa volt, hogy a külföldiek erősen felülreprezentáltak voltak a listán, úgy tűnt, Wayne próbál megszabadulni a problémás elemektől. Ő is érezhette, hogy a helyzet ránk hozta a majrét, ezért annyit mondott, hogy nyugodjunk meg, nem fogunk szívni. Mire valamelyik gyökér bekiabálta, hogy csak simán ki leszünk rúgva. Azt hitte, hogy vicces. Hát nem. Kurvára nem röhögtünk. Ezután Waynet követve átballagtunk egy másik munkaterületre, ahol átadott minket egy szőke csirkének. A csaj lengyel volt, de nem ezért vette mindenki hülyére. Azért nem vette senki komolyan, mert a fontoskodáson kívül nem igazán csinált semmit. Elvileg valaminek a managere volt, de valójában csak egy felesleges fogaskerék. Most sem csinált semmit, csak átkísért minket egy másik területre és ott átadott egy pasinak, aki továbbvitt minket egy negyedik hapsihoz és én már azt hittem, hogy ez így fog menni egész nap. Szerencsére ez már a végállomás volt, mert ez az ürge végre megnyugtatott minket, hogy nem leszünk kirúgva, hanem ezennel kezdetét veszi a Pack School.

A pali elkövette azt a hibát, hogy tudtunkra adta azt is, hogy nem kötelező a részvétel, aki akar visszamehet az eredeti melójához. Chris nevű társunk ebben pillanatban fordult sarkon és egy gúnyos, megvető - nevetésnek szánt - röffenéssel távozott. Olyan gyorsan, hogy már legyinteni is csak távoztában tudott. Ettől a gyorsaságtól még a vezetőnknek is elállt a szava egy pillanatra, de aztán 1-2 másodperc alatt nevetve túltette magát rajta. Nem tudom, a többiek miért maradtak, talán nekik tökmindegy volt, hogy mit csinálnak. A lengyelek közül szerintem néhányan nem is értették, miről van szó. Én azért maradtam, amiért az előző ICQA-s melóra is jelentkeztem. Kíváncsiság és az a feltevés, hogy így értékesebb leszek az Amazon számára.

Ezután két csoportra osztottak minket, 4-5 ember került egy-egy csoportba és mindkét csoport kapott egy-egy oktatót. Mi egy pasit kaptunk, aki olyan mogorva volt, mint Lázár János, amikor a londoni útjának részleteit firtatták. Aztán persze kiderült, hogy nem igazi oktatók, hanem régi, jó melósok, akik nyilván oktatni is jól tudnak majd. Gondolja az Amazon. De persze nem. Minden esetre nem sokat lacafacázott az "oktatónk", odavezetett minket az egyik csomagolóállomáshoz, odahúzott egy árukkal megrakott kocsit és elkezdte mutogatni, hogy mit kell csinálni. Tényleg nem akarok nagyképűnek látszódni, de kb. a 3. terméknél teljesen világos volt mi a teendő, ennek ellenére még negyed órát kellett figyelnünk a pasast, ahogy csomagol, míg végre egyikünket beállította csinálni, mi többiek figyeltük. Hát mit mondja, olyan érdekfeszítő volt mint egy Bajnai Gordon beszéd. A feladat egyébként annyi volt, hogy beszkenneltük a termék vonalkódját, mire a számítógép megmondta, hogy milyen méretű dobozba fér bele, kivettük a megadott méretű dobozt a fejünk felett lévő polcról, összeraktuk a dobozt, bele a terméket, kitömtük papírral, leragasztottuk, rátettük a címkét, amit közben kinyomtatott a számítógép aztán felraktuk a futószalagra. Kb. 5 mozdulat, nem atomfizika.

 Aztán szépen sorban mindannyiunkat beállítottak csomagolni. Az elején egészen érdekes volt. Most végre testközelből tapasztalhattam meg mindazt, amiről Zsolti mesélt. Ő azt állította, hogy beszélgetni szoktak egymással meló közben, de én ezt elég nehezen tudtam elképzelni, egyrészt mert olyan nagy volt a zaj, mint egy mexikói börtönlázadáson, és elég távol is álltunk egymástól, másrészt eléggé kellett koncentrálni a melóra, bár gondolom, ez idővel rutinná válik. Az már a betanítás közben kiderült, hogy a srácokat nem eszük miatt fogom kedvelni, de azért jó lett volna velük váltani néhány szót, mert egyébként eléggé magányos munka volt ez. Főleg az eredeti melóhoz, a stowerkedéshez képest, ahol folyamatosan kommunikálni kellett a többiekkel. Ennél azonban rosszabb volt az, hogy végig egy helyben kellett állni. Fene sem gondolta, hogy fárasztóbb egy helyben állni, mint folyamatosan menni, mint a stowereknek vagy a pickereknek. Egy spéci gumiszőnyegen álltunk ugyan, de érzetre az kb. annyit használt, mint Győzikének az általános iskola.

Néhány óra múlva egész jól belejöttem, tökre olajozottan mentek a mozdulataim, úgy éreztem, marha jól csinálom, amikor egyszer csak odajött hozzám egy teamleader, hogy közölje, a target erre a méretű árura 54db/óra, én pedig az elmúlt órákban 35db/óra átlaggal melóztam. Hát mit mondjak, ez eléggé lelohasztotta a lelkesedésemet. A nőci azonban megnyugtatott, hogy egyelőre nem várják el tőlem, hogy hozzam a targetet, azt öt hét alatt kell elérnem, addig csak a folyamatos javulást várják el. Mondom neki, hogy hahó, milyen öt hét, milyen target, én stower vagyok, most csak betanításra jöttem. Mire közölte velem, hogy nem úgy van az, azért tanítanak be, mert nekik most csomagolók kellenek. Na ekkor átkoztam el a hülyeségemet, meg a kíváncsiságomat, hogy miért nem hagytam el a terepet még az elején, ahogy Chris tette, mert az a néhány órai csomagolás után is teljesen világos volt, hogy én ezt nem akarom és nem is tudom hosszú távon csinálni. Ekkor határoztam úgy, ezt a napot még befejezem itt, aztán másnap reggel szépen visszamegyek az eredeti munkámhoz stowerkedni. Végül is ha Chris csak ilyen egyszerűen leléphetett, akkor nem lehet olyan komoly az adminisztráció, hátha nem tűnik fel nekik. Akárhogy is, ha nekem ezt egy napnál tovább kell csinálni, úgyis felvágom az ereimet. Hosszában. Ezek meg szüljenek sünt.

A nap felénél aztán átraktak minket másik munkaállomásokhoz, ahol kisebb méretű termékeket (könyv, DVD, CD, stb.) csomagoltunk. Nagyjából mindent ugyanúgy kellett csinálni, de mivel a termékek kisebbek voltak, a csomagolás pedig egyszerűbb, mert borítékokba raktuk a dolgokat, sokkal gyorsabban haladtunk. A target így erre a termékre 105db/óra volt, amit természetesen szintén nem teljesített egyikünk sem, és ezt kedvesen közölték is velünk. Ez persze engem már nem hatott meg, hiszen nem terveztem hosszú karriert a csomagolóknál. Ami igazán bosszantott, az az volt, hogy a segédanyagok kifogyása miatt rengetegszer meg kellett állni meló közben, amik egyrészt kizökkentettek a ritmusból, másrészt rontották a target teljesítés esélyét. Azért bosszantott ez, mert jobb szervezéssel ezen lehetett volna javítani, és ha már valamit lehet jól csinálni, akkor ...

Ugyanis ha valamelyik segédanyag - úgy mint különböző méretű dobozok, ragasztószalagok, kitömőpapír, nyomtatópapír - elfogyott, akkor fel kellett kapcsolnunk a fejünk felett lévő sárga lámpát, amiből a segédanyagok biztosításáért felelős melós láthatta, hogy valamire szükségünk van. Erre odaballagott hozzánk és megkérdezte, mit akarunk, majd elballagott, hogy odahozza. Ez idő alatt természetesen nem tudtunk dolgozni.

Na de a lényeg, hogy végre véget ért a nap, elindulhattam haza azzal a tudattal, hogy ezek engem többet nem látnak.

Ígértem korábban, hogy bemutatom a három mentorunkat, akik az Induction Dayen megpróbálták nekünk megtanítani a legfontosabb tudnivalókat. Ahogy már említettem, a három mentorunk közül a legnagyobb pofája Jonnak volt. Bár szerintem egész Swanseaben neki volt a legnagyobb pofája. Mint kiderült, ő amolyan kisfőnök. legalább is Wayne így kezelte őt. Nincs neki semmilyen titulusa, elvileg ugyanolyan kutyaközönséges stower mint mi, bár ő állandó, Amazon állományban lévő dolgozó. (Ezt onnan láthatjuk, hogy neki kék színű belépője van, nekünk meg zöld.) Jon nem különösebben okos, emellett még oltári nagy bunkó is. Rettenetesen harsány srác, otromba viccekkel, feltűnési viszketegséggel. Egy csiricsáré, elöl csillogó-villogó strasszokkal díszített baseballsapkát visel, a mellénye hátára cirkalmas betűkkel felírta a nevét is. A röhögését - mert ezt nevetésnek nem lehet nevezni - még az épület túloldalán is lehet hallani, akárcsak folytonos, ámde borzasztóan hamis füttykoncertjeit. Szó nélkül szembeböfög bármikor, és azon a fejlettségi szinten van, ahol a nyílt színi fingást mulatságosnak tartják. Megjegyzem, ez utóbbival nincs egyedül az átlagos Amazon melósok között. A srácról mindig egy film jutott eszembe. Nem tudom, láttátok-e a Szajré című filmet, amiben Robert DeNiro és Edward Norton egy betörőpárost alakított. A filmben úgy rabolták ki a Montreáli Vámraktárat, hogy az Edward Norton által játszott karakter állást vállalt a Vámraktárban, mint értelmi fogyatékos éjszakai takarítómunkás. Na erre az értelmi fogyatékosra emlékeztetett engem mindig Jon. Olyan sunyin tudott nézni a baseball sapka szemellenzője alól, volt benne valami baljós.

Jon minden problémát erővel old meg, függetlenül a probléma jellegétől. Biztos ti is ismertek ilyen típusú embert, aki mindig berúgja az ajtót, ahelyett, hogy a kilincset lenyomva nyitná azt ki. Aztán persze az is kiderült, hogy miért hord állandóan sapkát. Kifelé menet a scanner kapuknál a sapkákat is le kell venni - vagy legalább megemelni -, hogy az őrök lássák, hogy alatta nincs semmi. Na egy ilyen alkalommal vettem észre, hogy hát Jon feje búbja olyan kopasz, mint a baba popsija. A drága szentem hiúsága nem bírja ezt elviselni, ezért hát a sapka. De hogy ne csak rosszat írjak róla, tagadhatatlan, hogy ez a törtető, mindenen keresztültaposó stílus nagyon jól jön a melóban, legalább is nagyon hatékonnyá teszi a munkáját, és felteszem, az Amazonnak ezért értékes.

A másik oktatónk Dave, sokkal kevésbé színes egyéniség. A srác mind kinézetre, mind viselkedésre olyan, mintha folyamatosan be lenne szívva.Szemeiről csak tüzetes vizsgálattal lehet megállapítani, hogy nyitva vannak-e. Vastag, fekete, SZTK-keretes szemüvegével és vörös hippifrizurájával simán elment volna Woodstock törzsvendégnek. Gyakorlatilag nem lehet semmilyen eszközzel a legcsekélyebb érzelmi reakcióra bírni. Egyszer például véletlenül a lábujjára engedtem egy raklapot. Nem kell megijedni, nem volt rajta semmi, de ezek még üresen is tekintélyes súlyt képviselnek, szóval eléggé fájhatott neki. Azt hiszitek felkiáltott? Fenét. Mivel éppen beszélt, a mondat közepén beszúrt egy "au"-t és folytatta a mondatot. Nekem is csak jónéhány másodperc elteltével esett le, hogy mit csináltam. Mondtam is neki egy sorry-t. Erről a sorry-ról jut eszembe Zsolti egyik ismerőse, aki 5 évnyi angliai tartózkodás után sem tudott megbarátkozni az angol nyelvvel. Egyszer például lelkendezve mesélte Zsoltinak, hogy megtanult egy univerzális szót, amit gyakorlatilag bármikor lehet használni: ha bemész valahová, ha meg akarod kérdezni a pontos időt, ha kérni akarsz valamit a boltban, ha ráléptél valakinek a lábára. Na ez az univerzális szó volt a sorry. Dave tényleg keni-vágja a stower szakma rejtelmeit, bármilyen problémával lehet hozzá menni, addig szaszerol vele, amíg megoldja. Viszont elég mufurc figura, nem mondhatnám, hogy látnám rajta a lelkesedést, amikor segítségért fordulunk hozzá.

A legszimpatikusabb trénerünk azonban egyértelműen Gareth. Gareth tök normális srác, normális emberi reakciókkal, empátiával, segíteniakarással. Sajnos mindez egy komoly szerénységgel, majdhogy nem félénkséggel párosul, ami kifejezetten hátrányos ebben az erőszakos és durva melósvilágban. Nem mondanám, hogy jóképű lenne, kerek kopasz fejével, kissé elálló füleivel, a szokásos angol reménytelenül hófehér bőrével ez talán túlzás lenne, de rondának sem mondanám. Szóval olyan átlagos volt. Igyekezett beszélgetésbe elegyedni mindenkivel, hogy megtudjon valamit az emberről is, akivel együtt fog dolgozni. Különösen az egyik lengyel csaj iránt érdeklődött, bár ebben biztosan több is volt, mint egyszerű kíváncsiság. Később is gyakorta érdeklődött, hogy minden rendben van-e, van-e valami, amit nem értek. Kedvenc kérdésem tőle: Are you well managed?

Szóval ilyen vegyes volt a felhozatal tréner fronton, de ennek igazából nagy jelentősége nem volt, mert az első nap után már úgysem volt túl sok dolguk velünk.