Amazonian

Az egyik kedvenc szórakozásom volt az Amazonban az emberek, különböző karakterek figyelése. Talán egy kis pszichológus vér szorult belém, de szerettem tanulmányozni az embereket, és fejben megrajzolni a személyiségüket. Márpedig az tagadhatatlan, hogy ott vannak karakterek, érdekes egyedi személyiségek. 

Azt nagyjából sejtettem előre, hogy a külföldiek között lesznek érdekes élettörténetek, bonyolultabb személyiség (hiszen közöttünk gyakoribb, hogy nem tipikus melós múlttal érkeznek az emberek), de a helyiek között is rengeteg említésre méltó egyéniségbe botlottam, akikről szeretnék nektek alkalmanként néhány postban beszámolni.

A kedvenc melósom

Az ideiglenes melósok között egyértelmű kedvencem Ari volt. Ari Ahmed a becsületes neve a srácnak, és már ebből is sejthető, hogy nem Európából származik, de ahogy beszélgettünk még az első feltevésemet is felülmúlóan bonyolult élettörténet rajzolódott ki. Eredetileg Irakból származott a srác, de már nagyon régen eljött abból az országból, hogy szerencsét próbáljon. Először Olaszországba ment, ott kb. 8 évet töltött el, majd Németországban élt egy ideig. A élet furcsa érdekességei közé tartozik, hogy mi akár találkozhattunk is, amikor ő Münchenben élt, mert abban az időben én is jártam néhányszor abban a német városban, sőt abban az étteremben (Az Olimpiai parkban található Olimpiatorony tetején lévő étterem), ahol ő is dolgozott. Aztán Angliába került, ahol Londonban élt egy pár évet és egy olasz étteremben managerkedett. Aztán a Londonban megismert későbbi felesége révén Swanseabe költözött, ahol nagyjából velem egy időben, vagy talán egy kicsivel korábban került az Amazonban szintén stowerként.

A nőcsábász

Ari kinézetre olyan arabos-olaszos srác volt, félhosszú, göndör fekete hajjal, spanyolos szakállal, vékony sportos alkattal. A haja volt a legjellemzőbb vonása, már messziről fel lehetett ismerni a nagy oroszlánsörényét, amit néha egy hajrejffel próbált megregulázni. Kevés sikerrel. A hajszerkezetének ziláltsága főleg akkor hágott a tetőfokára, amikor valami nagyobb kiterjedésű árúval küzdött a felső vagy az alsó polcokon. Egy ilyen alkalommal az egyik targoncavezető viccelődve be is szólt neki, hogy le kellene vágni a haját, de Arit sem kellett a szomszédba küldeni egy frappáns visszavágásért. Azt felelte, hogy ő akarta, de a nők nem engedik. És ezt akár el is tudom hinni neki. (Na jó, nem.) Látszott, hogy van neki valami kisugárzása, ami - főleg a nőket - rögtön mosolygásra, vidámságra készteti. Már a hangja is olyan búgó, hogy egyértelmű, ezt a csávót csábításra tervezték. Egészen biztos vagyok abban, hogy a privát életben nagy nőcsábász.

Mutasd a járásod, megmondom, ki vagy

A másik szórakozásom a kollégák járásának figyelése volt. Javaslom mindenkinek, borzasztó érdekes elfoglaltság, és remekül lehet következtetni belőle a megfigyelt ember személyiségére. Utólag szinte minden esetben beigazolódtak a járás ritmusa, üteme alapján kialakított előzetes feltételezéseim. Arié például egy nagyon laza, ringó, már-már nőies járás, ahol a kezek csak úgy hullámoznak a test mellett, a lábak puhán érkeznek a talajra, az egész járás olyan folyamatos, hogy az embernek az az érzése, nem is lépked, hanem kerekeken gurul. (A képen persze nem ő van.)

Work-life balance stower módra

Szóval eléggé kedveltem a srácot, ami nem egy nagy szám, mert mindenki kedvelte. Imádott kapcsolatot teremteni, beszélgetni. Benne volt a marhaságokba, de csak ésszel, nem túlzásba esve és mindig idejében kiszállva, tudva, hogy hol a határ aközött, amit egy állandó meg egy ideiglenes dolgozó megengedhet magának. Ráadásul okos is volt. Bár dolgozni annyira nem szeretett, mindig igyekezett annyit dolgozni, hogy a targetje meglegyen, de minden "legális" lehetőséget megragadott a lazsálásra. Nagyon gyorsan rutinja lett abban, hogy mi az a munka/beszélgetés balance, ami mellett még nem rúgják ki, és figyelt arra is, hogy a beszélgetéseket, ne a teamleaderek és más vezetők szeme láttára folytassa, hanem a sorok között vagy a raktár eldugott, távoli sarkaiban. Na és persze mivel mindenkivel beszélgetett, mindenkit ismert is, és mindenkiről tudott mindent. Egy két lábon járó "Ki kicsoda az Amazonban" volt ez a fiú.

Megoldjuk okosba

Egyszer kivettek minket kettőnket a melóból és úgynevezett indirect path-ra tettek, azaz olyan munkát bíztak ránk, amire nem érvényes a targetteljesítés nyomása. Mindenféle rendrakási munkák voltak: üres ládák összecsomagolása, visszavitele a helyükre, üres kocsik összeszedése és helyükre juttatása, ilyesmik. Baromi unalmas volt, szóval én igyekeztem volna gyorsan letudni a melót, gyors mozdulatokkal, tempós léptekkel elvégezni a munkát, de ő okosabb volt nálam. Látva sietségemet, ügyelve arra, hogy azt más ne lássa a tempó lassítására vonatkozó nemzetközi kézjelet tett, aztán szólt is, hogy nem kell úgy kapkodni. Szépen elbíbelődünk ezekkel a dolgokkal egy jó ideig, addig sem kell a target teljesítésen pörögni.

Abból is látszott, hogy egy rugóra jár az agyunk, hogy ő is önként jelentkezett picker képzésre (erről egy későbbi postban), mert ő is arra gondolt, hogy így értékesebb munkaerő lesz az Amazon számára. Persze az is lehet, hogy a picker tréninget is csak lógásra akarta használni, hiszen az oktatás alatt megint csak kisebb a target nyomás, ilyenkor figyelembe veszik, hogy mi még csak tanulunk.

Lecsap a végzet

A meló/duma egyensúlyozásra kialakított taktikája egy ideig nagyon jól működött, túlélte a nagy, karácsony utáni kirúgási hullámot, sőt a január-februári "lopakodó" elbocsátásokat is (ezekről majd lesz szó később). Aztán egyszer csak beütött a ménkő. A tavaszi első elbocsátási hullám magával sodorta Arit. Mivel más műszakban voltunk, és csak bizonyos napokon dolgoztunk együtt, nem voltam tanúja annak, amikor elbocsátották, így elbúcsúzni sem tudtam tőle. Soha többet nem találkoztunk. Azon kívül, hogy nagyon sajnáltam szegényt (bár ő valószínűleg egyáltalán nem volt kétségbe esve), nagyon jó figyelmeztetés is volt számomra, hogy muszáj folyamatosan 150%-on pörögni, nem lehet lazítani, nem igazán fér bele, hogy az ember a 10 órás munkanapból mondjuk 1 órát trécseléssel tölt el, bár ez nekem korábban sem volt szokásom. Hiába dolgozom jól, ha az Amazon a legjobbak közül válogat. Nem elég, hogy teljesíted a targetet, ha mindenki teljesíti és az Amazon mondjuk csak a legjobb öt dolgozót tartja meg.

Ahogy kezdett lecsengeni a karácsonyi csúcsszezon, mi, ideiglenes melósok egyre többet kezdtünk gondolni az ilyenkor könyörtelenül elérkező nagy kirúgási hullámra, amikor az Amazon megválik a feleslegessé vált munkaerőtől.

Akinek egy kicsivel több esze volt, mint egy marék molylepkének, az végig tudta, hogy amikor a karácsonyi őrület lecseng, az Amazonnak jóval kevesebb melósra lesz szüksége. Háborús üzemmódból visszaáll a normál működésre, ami azt jelentette, hogy az ideiglenes munkásokat, néhány "szerencsés" kivételével elküldik. Valójában nem is kellett ezt nekünk kitalálni, mert az állandók "kedvesen" fel is hívták erre a figyelmünket a beszélgetések során, de egyébként hivatalosan ez nem volt téma. Az is elég árulkodó volt persze, hogy ők láthatóan nem igazán törekedtek arra, hogy az ideiglenes melósokkal kialakított munkakapcsolatot túlságosan elmélyítsék. Ez persze érthető volt: minek feccöljenek energiát egy olyan barátságba, ami bármikor véget érhet, és aztán soha többet nem találkozunk.

Vissza a normál kerékvágásba

Az Amazonban a karácsony jó korán elkezdődött, de ugyanilyen korán véget is ért. Legalább is nekünk, akik az inbound részen dolgoztunk (azaz a recieverek és a stowerek), hiszen mi a többiek "előtt jártunk". Mi dugig raktuk a raktárat, mint a kormány Simicska pénztárcáját, hogy a pickerek és a csomagolók zavartalanul pöröghessenek tovább az ünnepekig. Durván két héttel karácsony előtt érezhetően lanyhult a munka intenzitása nekünk stowereknek, egyre több idő és energia jutott például a rendrakásra, és a munkairányítóknak is egyre több idejük jutott arra, hogy minket ellenőrizzenek. 

Az ítélet napja

Minden jel arra mutatott, hogy hamarosan változások fognak történni, mégis teltek múltak a napok, amik persze baromi hosszúnak tűntek, de mégsem történt semmi. Már azt hittük, hogy majd csak az ünnepek után kapjuk a rossz híreket, amikor december 21-én szombaton, a héten az utolsó munkanapomon, elterjedt a hír, hogy ezen a napon kezdődnek az elbocsátások. Értitek? Három nappal karácsony előtt. Mondanom sem kell, hogy az ideiglenes melósok milyen idegesen, feszülten dolgoztak egész nap, hiszen nem tudtuk, mikor közlik velünk a hírt. Egyáltalán milyen formában. Figyeltünk minden jelre. Ha valaki nevünket említette, felkaptuk a fejünket. Valójában senki nem mert abban reménykedni, hogy azon szerencsések közé tartozhat, akik maradhatnak. Mekkora az esélye annak, hogy a felvett kétezer ideiglenes melósból, abba a százba kerülsz, akit megtartanak. Nekem is zabszem volt a seggemben, ha már ennyi energiát tettem ebbe a melóba, jó lenne ha nem kellene más munka után néznem. Mindenki az esélyeit latolgatta, egymást kérdezgettük, hogy kinek hogyan alakultak a productivity, quality mutatói. Ezzel próbáltuk felmérni, hol lehetünk a rangsorban. Talán furcsának tűnhet, hogy miért voltunk úgy betojva, mint Mesterházy Attila a Demokratikus Koalíció megalakulásakor, de főleg a külföldiek számára ez a munkahely - bármilyen meglepő - tényleg az álommeló volt. Bejelentett, korrekt munkahely, megbízható munkáltató, aki rendesen, időben fizet, kulturált munkakörülmények. Bár a helyiek láthatóan sokkal kevésbé izgatták magukat azon, hogy megtarthatják-e az állásukat, ebben a felfokozott hangulatban ők is elég izgatottan várták, hogy eldőljön, maradhatnak-e.

Jönnek és elvisznek

A napnak lassan vége lett és nem történt semmi. Már kezdtük azt hinni, hogy csak ugratás volt, hogy ez a nap lesz AZ A NAP. Pontban négykor aztán elkezdődött. Az ügynökségek - akik ugye a munkáltatói jogokat gyakorolták - képviselői jelentek meg papírokkal a hónuk alatt és sorban mentek oda az emberekhez, akiknek ezzel befejeződött - legalább is egyelőre - az amazonos karrierje. Mi persze dolgoztunk tovább, közben fél szemmel néztük a történéseket. Reménykedtünk, hogy hozzánk nem jön senki. Ez volt életem legfeszültebb egy órája. Jöttek az ügynökségek emberei, sorban léptek oda a kollégákhoz. Azoknak ott helyben, azonnal abba kellett hagyni a munkát, letenni minden eszközt és a site rep. kíséretében a társak szánakozó tekintetétől kísérve rögtön elhagyni az Amazon FC-t. Nagyon kegyetlen volt az egész. Mivel velük általában soha többet nem találkoztunk, nem tudom, hogy ezután mi történt, de gyanítom, hogy némi papírmunka, a szekrénykulcs és a belépőkártya leadása után el kellett hagyniuk a raktárat. Az egész borzasztó nyomasztó volt. Úgy dolgoztunk, hogy közben minden percben vártuk, hogy mikor lépnek hozzánk. Ha közeledni láttunk egy ügynökségi képviselőt, már gyorsabban kezdett dobogni a szívünk. Nyilván nem ugyanaz a tét, de én úgy éreztem magam, mintha halálraítélt lennék a halálsoron, aki azt várja, mikor viszik a vesztőhelyre. Láttam, hogy nem csak a stowereknél, de a pickereknél és csomagolóknál is suhog a kasza, fogytak ők is rendesen.

Maradók csapata

Egyszer csak megszűnt a villámok csapkodása, elült a vihar, nem vittek el több kollégát. Nem árulok el nagy titkot: én is megúsztam. Megmondom őszintén, ahogy felmértem, hogy kiket vittek el, tulajdonképpen nem lepődtem meg. Azok a kollégák kerültek lapátra, akikről én is azt gondoltam, hogy nem fognak soha sztahanovista emlékérmet kapni, viszont simán nyernének egy lustasági versenyt. Kicsit meg is nyugodtam, hogy a jelek szerint ilyen kiszámítható a dolog: ha rendesen melózok, nem csinálok nagy hibát, akkor minden rendben lesz. Jött is az aktuális munkairányító és szólt, hogy akik megmaradtak, fél órával a hivatalos befejezés előtt menjenek vissza az ő asztalához, ahol a reggeli gyülekezők szoktak lenni. Össze is gyűltünk fél ötkor, hogy felmérjük, ki maradt, ki ment. Megmondom őszintén, volt bennem egy kis büszkeség, hogy túléltem ezt a répaegyelést, és örömmel vettem azt is, hogy a kedvenceim közül sem rúgtak kis senkit. Néhány utálatos csávó is maradt ugyan, de ezzel meg tudtam barátkozni. A munkairányító mondott bár biztató, gratuláló szót, majd annyit mondott, hogy akkor ez a végleges csapat. A többi műszakból persze még fognak elküldeni embereket, de ebben a műszakban ennyi volt a szelektálás. Vigyorogtunk ész nélkül, mint Fekete Pákó az IQ versenyen, de mint kiderült, korán örültünk. Ez azonban már egy másik post témája lesz.

Ebben a rövid kis posztban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam nektek, milyen hangok vettek minket körül az Amazon FC-ben.

Azért lesz rövid a post, mert valójában meglepően kevés zaj volt. Azt gondoltam, hogy egy ilyen üzemben biztosan sok gép van, emiatt pedig elviselhetetlen zaj uralkodik bent. Már el is képzeltem, ahogy az FC-ben magukat méhecskének álcázó fülvédős fazonok mászkálnak. Ehhez képest amikor beléptem a munkaterületre az első napomon, egy viszonylag normális zajszint fogadott, ami azért a csomagolósorok futószalagjaihoz közeledve felhangosodott ugyan, - sőt, ahogy korábban írtam, az oktatóteremben már az előadást is zavarta - de az FC más részein már csak olyasmi zaj hallatszott belőle, mint amikor apám szöszmötöl a garázsban.

Vészjelzés a külső merevlemeznek

A csomagolórészlegtől más zaj is hallatszott néha, mégpedig egy éles visító hang, amiről egészen addig nem tudtam, hogy micsoda, amíg részt nem vettem a csomagoló tréningen. Ez a hang akkor hallatszik, amikor a csomagoló kolléga olyan problémával találja magát szembe, amit nem tud megoldani. Ekkor hívja segítségül a külső merevlemezt, azaz a saját munkairányítóját úgy, hogy bekapcsolja ezt az idegesítően sipító hangjelzést illetve a feje felett lévő piros lámpát. 

Nyomják, mint süketek a csengőt

Van egy olyan zaj is, amit azért hallunk, mert egy másik zajt meg nem. Elég zavarosan hangzik ugye? Pedig egyszerű. Bent sok jármű közlekedik, ráadásul elég komoly sebességgel. Viszont mindegyik elektromos jármű, így a raktár alapzaja miatt akkor sem vesszük észre őket, amikor ott vannak közvetlenül a hátunk mögött. Éppen ezért nagyon szigorú szabály, hogy a járművek vezetőinek a raktár teljes területén minden egyes kereszteződésben és gyalogátkelő előtt dudálnia kell. Elég sok kereszteződés van és elég sok jármű. A vezetők ráadásul sportot űznek abból, hogy a dudával a legkülönbözőbb dallamokat próbálják előadni.

Lövésünk sincs

A másik hang, amit folyamatosan lehet hallani, az a kézi scannerek csipogása, amikor leolvasunk vele egy vonalkódot. Természetesen máshogy csipog, ha minden rendben, és máshogy, amikor valamilyen probléma van. Így egy idő után a scanner kijelzőjét nem is kell néznünk, rutinból csináljuk a dolgunkat, tudjuk mikor mit kell scannelni, ha valami rendellenes dolog történik, úgyis észrevesszük a hangjelzésből. Ezt persze a körülöttünk lévők is hallják, aztán amikor egymás után harmadszor, negyedszer hallják ezt az agresszív csipogást, eldöntik, hogy segítenek-e megoldani a problémádat vagy sem. Legtöbbször inkább lesz@rják

Zene nélkül mit érek én

A karácsonyi időszakban azonban - a melóskényeztetési bizottság döntése alapján közkívánatra - kihangosították a Swansea rádió adását. Ez egy nagyon korrektül működő kereskedelmi rádió. Van neki reggeli műsora két bohóccal, negyedóránként hírek, vannak közlekedési hírek, műsorajánló, de kerülik a mélyen szántó beszélgetős műsorokat. Teljesen profi, hallgatható adó, nagyon sok zenével. 
Nem tudom voltatok-e már úgy, hogy valamilyen zeneszámot életetek egy élményéhez kötitek. Egy baromi jó nyaralás, ahol hallgattátok Dupla Kávétől a Hosszú fekete hajat Yonderboitól a People always talk about the weather-t és onnantól kezdve ha ezt a számot hallod, mindig az a nyaralás jut eszedbe. Na hát én is így voltam a rádióból szóló zeneszámokkal. A különbség az, hogy nekem nem egy, hanem húsz, harminc dal juttatja eszembe azokat a napokat ott az Amazonban. A rádióadó meg is tett mindent, hogy emlékezzem ezekre a számokra, mert mindegyiket minden nap - volt amelyiket egy nap többször is - lejátszott. Persze egyik sem egy I can't get no satisfaction, nem hiszem, hogy akár öt év múlva emlékezni fogunk bármelyikre is. Normál körülmények között nem hallgatnék ilyen számokat, de az előbb említettek miatt ezeket a dalokat mégis szívesen hallgatom ma is. Álljon tehát itt néhány szám, amik abban az évben nagyon népszerűek voltak és a kereskedelmi rádiók orrba, szájba játszották.

Avicii - Hey brother

Sam Bailey - Skyscraper

Robbie Williams - Go gentle

Timber feat KeSha - Pitbull

Pharrell Williams - Happy

OneRepublic - Counting Stars

Lorde - Royals

Katy Perry - Unconditionally

Jessie J - Thunder

Jason Derulo - Trumpet

Gary Barlow - Let me go

Example - Kickstarts

Swedish House Mafia - Don't you worry Child

Mindenkinek vannak tervei. Zsoltinak több is volt. Csak neki naponta új. És mindegyik világmegváltó, vagy ha az nem, legalább olyan, amivel zsírosra keresheti magát.

Akik már az elejétől kezdve követik melós létem mindennapjait itt a blogon, tudják, kicsoda Zsolti. Akik csak most kapcsolódnak be, azoknak mondom, hogy bár én vele ott kint találkoztam először, különös személyisége révén olyan speciális részéve vált walesi kalandjaimnak, ami kimondottan érdekessé és élvezetessé tette az ott-tartózkodásomat. Az alant olvasható posztban leírtak szerintem mindezt jól példázzák. Zsolt saját bevallása szerint életében már többször volt gazdag, de aztán mindig olyan gyorsan elköltötte a pénzt, mint a kormány a nyugdíjvagyont. Jelenleg egy Isten háta mögött lévő falu egyetlen kúriájában lakik, amire ugyan már egy kisebb vagyont ráköltött, de momentán tökéletesen eladhatatlan, tehát értéktelen. Zsolti 40 éves, de Magyarországon még soha nem dolgozott állásban, mindig valamilyen seftelős üzletből tartotta fent magát. Ennek megfelelően a wales-i tervei is ilyesmik voltak.

Megjött az ihlet

Már megérkezésének estéjén előállt a terveivel. A kölcsönös bemutatkozás után megkérdezte, hogy én mit akarok itt magammal kezdeni, majd közölte, hogy neki tervei vannak. Mint kiderült otthon egészen nyár végéig piacozással foglalkozott, ami azt jelentette, hogy egy kisbusznyi áruval járta az ország piacait, zsibvásárjait és árulta olcsón a cuccokat, amiket valahol máshol még olcsóbban megvett. Állította például, hogy ő egy ezresnél többet farmernadrágra még nem költött. De a remekül prosperáló biznisznek véget vetett a technika gonosz patás ördöge. A kisbusz elromlott, a javítási költség pedig kb. 300.000 Ft lett volna. Mondanom sem kell Zsoltinak erre nem volt pénze, úgyhogy kigondolta, hogy kijön Walesbe, karácsonyig megkeresi a javításhoz szükséges pénzt, aztán tipli haza. Közben - értsd abban az 5 napban, amit a kamionon töltött idefelé - megszállta az ihlet, és zseniális tervek fogantak meg a fejében.

Itt van a kutya elásva

A legelső az volt, hogy kutyákat fog kihozni a UK-be és itt baromi drágán eladja, majd visszafelé bútorokat visz. Csak, hogy a teherautó ne menjen üresen. Értitek. Mert én nem. Csak néztem zavarodottan, mint Jézus Krisztus apák napján. Először is fogalma nem volt, hogy milyen papírok kellenek a kutyák behozatalahoz. Egy olyan országba, ahol az állatokat jobban védik a törvények, mint a gyerekeket. Az az apróság, hogy más szállítóeszköz kell a kutyákhoz, mint a bútorokhoz, teljesen kimaradt a számításaiból.

Na arra viszont volt elképzelése, hogy kinek/hogyan fogja eladni. Bár ne lett volna! Ahogy említettem, Zsolti 2007-ben dolgozott már Walesben, valahol fent északon, amikor megismerkedett egy helyi figurával, aki kutyákkal foglalkozott. A terv az volt, hogy ezt a fickót keresi meg és neki fogja szállítani a kutyákat. A terv apró szépséghibája az volt, hogy Zsolti a pasinak sem a nevét, sem a telefonszámát nem tudta. Ugye nem gondoljátok, hogy ez egy percig is zavarta barátunkat. Emlékezett ugyanis egy falu nevére, ahol a kutyás kapcsolatának egy rokona volt a boltos. Szerinte innen ez sima ügy: el kell menni abba a faluba (alig 300 mérföld), meg kell keresni a boltot (mert nyilván egy ilyen helyen csak egy bolt van), a boltban a rokont (aki nyilván azóta is ugyanaz az ember) és meg kell tőle kérdezni a kutyás ember nevét és telefonszámát (aki már 6 évvel ezelőtt is több mint 60 éves volt, jó esetben még most is életben van). Ez a terv Zsoltit több hétig masszívan foglalkoztatta. Amikor megvettem a kocsit, rögtön elő is állt a kérésével, hogy én vigyem el abba a faluba, minden költségemet állja. Biztos megértitek, nem álltam kötélnek. A heti két szabadnapomból egyet nem akartam rááldozni egy nyilvánvalóan teljesen esélytelen vállalkozásra. Zsolti azért fűzögetett más - autóval rendelkező - magyarokat is, míg végül az egyik azzal a zseniális ötlettel állt elő, hogy nézzék meg legalább a Google street view-n, hogy mi a helyzet a faluban a bolttal. Amikor látták, hogy az a bolt már nem is létezik, Zsolti végre feladta a tervét. Mindenki nagy megkönnyebbülésére.

Aranybánya?

Zsoltival aztán ritkábban találkoztam, csak a reggeli és az esti fuvarok kapcsán a kocsiban tudott szórakoztatni újabb és újabb terveivel. Egyik este hazafelé például azzal jött nekem, hogy találkozott bent az Amazonban egy szudáni csávóval, akitől azt hallotta, hogy ott baromi olcsó az aranyékszer. A terv tehát az volt hogy kiutazik Szudánba, vesz egy csomó aranyékszert, felveszi őket, majd visszautazik és eladja UK-ben. Na ez volt az az terv, ahol támadásba lendültem. Az az ötletem támadt, hogy az irónia finom eszközével rávezetem Zsoltit tervének abszurd voltára. Felöltöttem a lehető legkomolyabb arcszerkezetemet és felvetettem neki, hogy ha kifizeti a szállás, utazás és ellátási költségeimet, akkor én kimegyek vele, hazafelé pedig annyi aranyékszert akaszthat rám, amennyit elbírok. Na ezzel láthatólag sikerült egy bazinagy csavarkulcsot hajítanom a fogaskerekek közé, mert Zsolti felém fordulva megállt a terv elbeszélésében és az arcomat fürkészve megpróbálta felmérni a felvetésem komolyságát. Én meg csak folytattam tovább, hogy sőt még a családot is viszem szívesen. Gondoljon bele, az már négy plusz ember, fejenként 10 kiló arany. Bár a lányom még csak nyolc éves, lehet, hogy ő csak 5 kiló aranyat bír el - szabadkoztam. Na itt már ő is levette, hogy csak ugratom, és közölte is, hogy hülye vagyok. Engem minden esetre elég jól elszórakoztatott.

Darabokra szedve

A következő nagy ötlet a kocsibiznisz volt. Zsolti fejébe vette, hogy óriási pénz lenne abban, ha használt Ford Mondeókat - abból is csak egy meghatározott évjáratot - vinne haza lábon, majd otthon eladná azokat alkatrésznek. Egyben eladni úgyis macera lenne, hiszen át kellene tetetni a kormányt, hogy normálisan el lehessen adni őket otthon, az meg kb. 250.000 Ft - mondja ő. A tervnek valóban volt reális alapja, mert a használt autók valóban olcsóbbak Nagy Britániában, mint Magyarországon. Ugyanazt a típust, évjáratot akár több százezer forinttal olcsóbban meg lehet venni. Főleg ha hajlandó vagy érte elmenni északra, mert ott még olcsóbbak. Aztán persze kiderült, hogy vagy nyolc kocsit kellene egyszerre megvennie és hazavinnie ahhoz, hogy megérje, amihez viszont már kamion kellene. Szóval ez a terv is kútba esett.

Szívás

Később Zsolti cigaretta bizniszből akart meggazdagodni. A cigi nagyon drága kint. Míg Magyarországon 1.000 Ft egy doboz cigi, kint kb 9 font, ami kb 3.400 forint. Ennyiért persze nem lehet feketén eladni, max 5 fontot, tehát kb 1.900 forintot lehet kapni dobozonként. Ez persze még így is szép pénz. Sok magyar és lengyel szerez azzal egy kis mellékest, hogy az alkalmankénti hazalátogatáskor az engedélyezett 50 doboz cigit vitték magukkal vissza a UK-be és adták el feketén. Ezzel kb. 45.000 forintot kerestek, amiből az oda-vissza repjegyük ki is jött. Na persze Zsolti nem ilyen kicsiben akart játszani. Nagyjából 250 karton, azaz 2.500 doboz cigit gondolt behozni az országba egyszerre, amit persze csak törvénytelen úton tehetett volna meg. A mexikói drogcsempészek leleményességét is megszégyenítő terv szerint a cigit vízhatlan csomagolásban, hajó után/alá kötve hozta volna be. És milyen praktikus, hogy Nagy Británia szigetország. Szerintem nem is kell részleteznem tovább, miért nem lett ebből sem semmi.

Mindblowing

Voltak aztán olyan tervei, amiket ő sem gondolt igazából komolyan, csak a közönség szórakoztatására vetette fel őket. Bár most így visszatekintve már ebben sem vagyok olyan biztos. Visszatérő ötlete volt például, hogy az Amazon raktárba kellene falbontással betörni és kitalicskázni egy halom értékes árut. A móka kedvéért olyan apróságokkal, mint az éjjel is látó kamerarendszer, a riasztóberendezés, a folyamatosan cirkáló biztonsági őrök nem is foglalkoztunk, a bűncselekmény elkövetésének morális oldaláról már nem is beszélve, hanem kifejezetten a falbontási technikákat jártuk körül. Azzal a ténnyel sem akartuk a tisztánlátásunkat összezavarni, hogy mivel a raktár 0-24-ben dolgozott, kizárt dolog lett volna, hogy találjunk olyan időrést, amikor a raktárban nincs senki. 

Az utolsó terv

Ilyen és ehhez hasonló elképzelések sorjáztak, minden nap egy új. Aztán Zsoltinak lett egy terve, ami eljutott kivitelezési fázisba. Egyik nap felhívott, hogy foglaljak neki repülőjegyet Magyarországra. Megelőzi az Amazont, és mielőtt kirúgnák, magától lép ki. Gyorsan felszámol mindent Swanseaben és az összegyűjtött pénzével visszamegy Magyarországra, hogy - megcsináltatva az autóját - folytassa a piacozást. Maga után hagyva egy kétéves hűségnyilatkozatot a 3 elnevezésű mobilszolgáltatónál és egy nagy bőröndöt nálam. Na ezt az egy tervet tényleg megvalósította.

Melóskényeztetés (vagy parasztvakítás) felsőfokon

A karácsonyi csúcsidőszak kezdetével az Amazon elindította a "Hogyan nyűgözzük le a melósokat?" hadműveletet. Meg kell mondanom őszintén, hogy minden kételkedésem ellenére meglepően jól működött. 

Persze könnyű dolguk volt, mert - reklámszakmai kifejezéssel élve - a célcsoport meglehetősen homogén volt. Ez alatt azt értem, hogy nem kellett túl szofisztikált programot összeállítani, nem volt arra szükség, hogy különböző iskolázottságú, érdeklődési körű emberek igényeit elégítsék ki az attrakciók. Nem kellett ide más: Melósok olcsó szórakoztatása nagy tömegben úgy, hogy minél kevésbé - vagy még inkább egyáltalán ne - akadályozza a munkát. Azt is elismerem ugyanakkor, hogy nem is olyan könnyű egy hónapon keresztül minden napra valami más okosságot kitalálni. Márpedig az Amazonnál pontosan ezt tették. Na de most már konkrétumokat kell mondanom, hogy értsétek, miről is van szó. Szerencsére az Amazon belső kommunikációja remekül működik, csináltak is egy frankó naptárat arról, hogy mikor, mi történik, így nem kell olyan sokat gépelnem. (A fotó minőségéért bocs.)

Nyereményért bármit

Ha el tudnátok olvasni a képen lévő szövegeket - amire annyi esélyetek van, mint Schmitt Pálnak a diplomavédésre -, akkor látnátok, hogy a következő típusú attrakciókat valósították meg:

Voltak a "viselj valamilyen meghatározott ruhadarabot azon a napon" típusú aktivitások: Viselj valami pirosat, viselj valami zöldet, viselj mikulás sipkát, viselj rénszarvasos cuccot, stb. Aztán az Amazon HR-esek járkáltak körbe, lefotózták, aki beszállt a buliba, majd kisorsolták közülük a nyertest, aki kapott valami 20-30 font értékű ajándékot. Ugyanez volt egyébként Halloween-kor is, amikor elmeroggyant kollégáim tömkelege öltözött kísértetnek, zombinak, vizihullának vagy pierró bohócnak. Közepesen vicces polcokat pakoló akasztott embert és raklapot húzó egyhetes hullát látni. És persze ide tartozik a másik hasonló méretű baromság, a Magyarországon hála Istennek gyakorlatilag nem ismert Movember marhaság, aminek keretében sok kollégám hetekig a legkülönfélébb szakáll- és bajuszkompozíciókkal az arcán sétálgatott az Amazonban.

A másik az "eldugtunk valamit az FC-ben" típusú játékok. Na itt volt minden: rénszarvas, nyúl, mikulás, elefánt, stb. Felvonult a teljes állatkert. Persze nem igaziból. Csak plüss. Aztán ezeket meg kellett találni. Egyszerű, mint Rogán Antal szakmai önéletrajza.

Jó ebédhez szól a nóta

A legcukibb persze az volt, amikor az ebédszünetben kisiskolások énekeltek a durva munkásembereknek. Ezt pont úgy kell elképzelni, ahogy írom. Megjelent egy-egy csapat kisiskolás, felálltak szépen kórusformációba, majd karácsonyi dalokat énekeltek a menzán a kaját sietősen magukba tömő melósoknak. Ennek mondjuk tényleg megvolt a bája. A marcona melósok mindig meg is tapsolták a kis énekkarokat. Na nem mintha annyira szépségesen énekeltek volna a kis énekkarosok, sőt, legtöbbször csak az erőfeszítést értékeltük.

Nem bonyolították túl a dolgot

Volt persze az osztogatós fajta meglepetés is, ahol azért nagy fantáziáról nem tettek tanúbizonyságot. Egy pite az ebédhez, egy marék Halloween Candy, egy doboz Red Bull, ilyesmik. Na de az ember minden apróságnak örül, ha úgy érzi törődnek vele. 

Aztán voltak a különböző rövid kis versenyek (ki tud egységnyi idő alatt minél többet evezni az ideiglenesen a portához telepített evezőpadon), a szimpla kényeztetések (masszázs előzetes bejelentkezés alapján, karikatúra), és az egyszerű nyereményjátékok. A legegyszerűbb a jelenlét lottó volt. Azaz aki aznap bement dolgozni, azok között sorsoltak egy nyertest. 

Mindezek megkoronázásaként pedig egyik nap meghívtak bennünket egy tradicionális angol karácsonyi vacsorára (ami ebéd volt). Mivel az angol konyháról írott könyv a világ legrövidebb könyveit tartalmazó könyvtárban előkelő helyen szerepelne, rögtön Bajnai Gordon retorikai tanácsairól szóló könyv mellett, nem is kell túl bonyolult menüre gondolni. Pulykasült, párolt zöldségek, krumplipüré, az egész teljesen eláztatva a szokásos barna mártásukkal és már készen is van a fincsi menü. Szívesen becseréltem volna egy kacsasültre párolt káposztával és krumplipürével. Esetleg hagymás törtkrumplival. Az angol konyha egyébként is viszonylag egysíkú, a menzás változata meg igénytelen is. Viszont a párolt zöldségeket remekül tudják variálni.

Tudom, tudom. Tök dedósnak hangzanak ezek a dolgok és persze azok is. De itthon melyik "gyárban" szórakoztatják így a melósokat? Nos mivel a kollégák túlságosan nem voltak elájulva mindettől, arra következtettem, hogy ez itt nem számít akkora extrának. Én mindenesetre tényleg értékeltem, mert látszott, hogy komoly erőfeszítéseket tettek, hogy változatos programot állítsanak össze.